Извините, этот техт доступен только в “Magyar” и “Español”. For the sake of viewer convenience, the content is shown below in this site default language. You may click one of the links to switch the site language to another available language.
Képszerkesztőként, nyomtatványtervezőként végeztem 1999-ben. Több mint tíz évig dolgoztam alkalmazott grafikusként, médiatervezőként. A kétezres évek elején támadt az az ötletem, hogy munkáimhoz saját fotókat készítsek.
Az első gépem egy Canon Powershot G40-s félkompakt készülék volt, ezzel kezdődött igazán az utazásom. Pár év tanulás után kinőttem a kereteit, elkezdtem kísérletezgetni, kikötöttem egy Zenit TTL filmes gépnél és portrékat, szociofotókat kezdtem készíteni, ezzel a géppel kezdtem el igazán érezni, hogy ez már több mint kiegészítő tevékenység a munkámhoz. Egyre gyakrabban éreztem a belső késztetést majd kényszert, hogy kimenjek az utcára. Amikor nem volt nálam a gép akkor is komponáltam szemmel – ez még a mai napig tart.
Megjártam a stockfotók, sajtófotók világát, és mehettem volna tovább is akár ezen a vonalon, de egyrészt nem volt lehetőségem fotóiskolába járni, másrészt három év aktív utcai fotózás rádöbbentett, hogy ez nem az én világom. Tisztelem és becsülöm azokat akiknek megy és csinálják napról-napra. Nekem a végén már hiányzott a kedv, a lelkesedés, vagy csak az elhivatottságot nem találtam meg magamban ehhez a műfajhoz. Így egy hosszabb szünetet tartva, közel egy év után ragadtam magamhoz ismét gépet, egy Pentax tükörreflexes személyében. És persze maradt az önálló tanulás, felfedezés.
Inkább befelé fordultam, mint kifelé, és inkább kerültem, mint kerestem az emberek társaságát – így elmentem a közeli erdőkbe, mezőkre. Szükségem volt arra, hogy kiszakadjak a mindennapi környezetemből, rátalálhassak egy bizonyos fokú békére, harmóniára, útra önmagamhoz. Akkoriban, 2009–2010. táján kezdtem el kísérletezgetni a hosszú záridőt felhasználó képalkotással – mint később megtudtam, az ICM technikával. Megismertem Vancsó Zoltán munkásságát, aki szintén ez idő tájt kezdte publikálni hosszú záridős képeit, és ezzel elindított egy másik úton. Megmutatta hogy a fotózás több is lehet, mint az éppen látható pillanat megörökítése. Én akkortájt gondolkodtam azon, hogyan lehetne a fotózás lehetőségeivel képzőművészeti hatásokat elérni, mint a festészetben. Pusztán a kamerával, digitális manipuláció nélkül. Dürer rézkarcait, a korai impresszionistákat és expresszionistákat, illetve munkáikat megismerve tovább jártam az erdőket, leginkább Magyarországon.
Rádöbbentem, mennyi előítéletet és szakmaiatlanságot kell leküzdenie annak, aki két műfaj határán lavírozik függetlenként, amatőrként. És valóban, akárcsak a pointilista irányzat képviselőinél, az ICM technikánál is nagy szerep jut a véletlen faktorának. De tudni kell, érteni és érezni, mit szeretnél, és hogyan szeretnéd elérni – különben a peremen átlendülve a semmi marad csupán. Én ezt gondolom, pont ettől szép ez az egész. Kísérletezem, érdekel a szimbiózisok megteremtése, kerülöm a járt utakat. Jobban érdekel az, ami a kép mögött rejtőzik, mint az, ami a képen van.
Néha írok is, néha van az a túlcsordulás, amikor a szavak sűrű erdejében botorkálva kibontakozik valami, mert igényli a szimbiózist.
Ebből a nászból született meg „Darsana – Közelebb a valósághoz” bemutatkozó anyagom, kiállításom és fotókönyvem.
Fotóimat hasonlították már William Turner és Paál László festményeihez, Vancsó Zoltán fotóihoz… Mind megtisztelő, és több mint amit valaha reméltem elérni.
Az utóbbi időben egyre többször kiállításokat is megnyitok. Ezt különösen megtiszteltetésnek érzem, hiszen ez egy intim közelség, egy olyanfajta bizalom, ahol megszűnik az önzés, helyébe lép a mi: a saját gondolataimat adom alkotótársam, alkotótársaim kitárulkozásaihoz.
Néha talán szeretnék egy kicsit Simon Hantai, Jackson Pollock vagy Vancsó Zoltán lenni. Utazásom során a képzőművészetben ők gyakorolták rám eddig a legnagyobb hatást.
Online
